Húúúúú!

Valahogy úgy emlékszem, Teri anyám mindig a szomszédunk volt.

Gyerekként ismertem meg és mindig, mindenben ott volt, ahogy mondják, jóban-rosszban számíthattunk rá.

Apám, anyám csak Terkának szólította. Szókimondó, nagyszájú, hangos asszonyság volt. Szeretett jókat enni és inni, nagyokat nevetni, és imádott veszekedni. Szó szerint, mert a legkisebb ellentmondásra heves ellenkezésbe, nagy hangú érvelésbe csapott át, amiből rendszerint összeveszés, majd két nap múlva ugyanolyan heves kibékülés lett. Csuda tudja, miért, ez volt az ő játéka. Igazán, végleg sohase csapta be az ajtót maga mögött. Szeretett bennünket, és az élete összenőtt a miénkkel. Együtt nevettek és együtt sírtak a szüleimmel, megosztották örömüket, bánatukat. Ha jó idők jártak Teri anyám egy-egy üveg sörrel jelent meg, ha búsulni kellett, hát arra is tudott iszogatni… Olyankor előkerült a pálinka is. De másnap hajnalban mindig ugyanúgy elindult az élet, apró zsebrádióját hallgatva baktatott a buszmegálló felé munkába menet.

Teri anyámról mindent lehetett tudni. Nem csinált titkot semmiből, az élete nyitott könyv volt előttünk és a körfolyosós házunk lakói előtt. Kíváncsi lévén ő is tudott másokról ezt-azt, amit persze meg kellett beszélni ezzel-azzal…

Fiatal asszonyként egyszer palacsintát sütöttem. Azaz, sütöttem volna, mert mindegyik csak szakadt, mint az öreg lepedő. Egyedül voltam otthon, végső menedékként Teri anyámhoz rohantam át, hogy segítsen. Jött is szemügyre venni, mit ügyetlenkedek. Homlokát ráncolva kavargatta a körülbelül két liter alapanyagot.

– Hány tojás van ebben? – kérdezte tőlem.

– Egy – vágtam rá büszkén, hogy milyen ügyes gazdasszony is vagyok én, tudok spórolni. Úgy emlékeztem, anyukám is így csinálta, és neki valahogy mindig jól sikerültek a palacsintái.

– Te, ez ebbe kevés lesz!

– De hát – kezdtem volna bele a válaszba, de nem várta meg, hogy befejezzem.

– Ne sajnálj bele még vagy hármat – mondta, és már ajtón kívül is volt.

Ma reggel, sok-sok évvel később ki tudja, hanyadszorra palacsintát sütöttem a családomnak. Nem ragadt, nem szakadt, benne volt a szükséges tojás meg minden, ahogy kell.

És váratlanul eszembe jutott Teri anyám.

Húúúúú, az ember annyi mindent megőriz, használ a tanultakból, és olyan ritkán jutnak eszébe a tanítói!

Ahogy halad az idő egyre biztosabban érzem, hogy meg kellett volna állni.

Az autóból csodáltuk a tájat, a törlőlapátok alig bírták, olyan sok és sűrű hó esett. Hátul ültünk, a gyerekek kerek szemmel kukucskáltak, látszott rajtuk a fáradtság, de elaludni egyikük se tudott. December huszonnegyedike volt, már majdnem este. Alig volt autó az utakon, aki tehette, összebújva várta, hogy megszólaljon a csengő, és a csillagszórók és gyertyalángok fényében újra megtörténjen a csoda. Minket várt otthon a titokban feldíszített karácsonyfa, alatta az ajándékok Buminak és Bonzinak, és az ünnepi vacsora a sütőben. A csöndes, békés este ígérete.

Már közel jártunk a lakótelephez, amikor megláttunk egy családot. A járda szélén toporogtak arra várva, hogy a lámpa zöldre váltson. Egy pillanat alatt is látszott, régóta gyalogolnak a téli utcákon. Az asszony hátizsákkal, jobb és bal kezét két, négy-öt év körüli kisgyerek szorongatta. A férfi nyakában egy olyan hároméves forma csöppség, átölelve apja nyakát, aki egyik kezével a kicsi lábát fogta, másikkal próbált egyensúlyban tartani egy fenyőfát. Erősen fújt a szél, hordta a havat, arcukba vágta a kavargó hópihéket. Szenteste már senki nem őrzi az eladásra szánt fenyőket. Minek. Aki akarta, már megvette. Ilyenkor legfeljebb az visz magának az, aki venni nem tud. Lehet, hogy ők is egy ilyen ottmaradt kupacból emelték ki azt a fát, amivel igyekeztek valahová. Talán haza…

Gyerekkorom karácsonyai voltak életem leggyönyörűbb pillanatai. Hetekkel előbb beköltözött szívünkbe a várakozás. Érezhető volt szüleimen az igyekezet, ami bőséget csinált a semmiből, amitől palotává lett a kicsi otthon és varázslatos az ünnep. De abban az évben nagyobbak voltak a terhek és kevesebb a szerencse. Apáék számára megoldhatatlannak látszott, hogy karácsonyfánk is legyen. Mi, hárman semmit nem éreztünk meg a gondból, amivel küszködtek. Aztán szépen, lassan mégis kezdtek minket beavatni, ahogy addig is korábban. Meséikkel felismertették és elfogadtatták velünk, hogy csak néhány ágacska lesz majd a szobában fenyőfa helyett, és nem hozhatnak az angyalok semmi meglepetést nekünk. Szépen, szelíden meséltek a szegény, erdei állatokról, arról, hogyan ünnepelnek a medvék, a rókák, akiknek nincsen saját karácsonyfájuk. Megértettük a történeteiket. Nem baj, szép lesz, jó lesz így is, együtt leszünk, játszunk, énekelünk. A gyerekek bánata hamar elmúlik, könnyen meggyógyulnak a sebek.

Aztán huszonharmadikára mégiscsak került valami pénz a házhoz. De addigra mind elfogytak a fenyőfák… Abban az időben szigorú tervszerűséggel vágták ki a karácsonyfának valót, rendszerint alábecsülve a keresletet. Így aztán huszonharmadikán délután az árusok összecsukták állványaikat, és kezdték összeszedni a gallyakat is.  Szenteste napjára tiszta volt az utca mindenütt. Apáék jó három órán át próbáltak valahol találni egy fenyőt, akármilyet is, de fát. Sikertelenül. Az utolsó, még nyitva tartó árusnál vettek aztán jó néhány fenyőágat, ilyet, olyat, ami lehullott, megmaradt a vásár után.

–   Ha gally, hát az se baj, – mondta édesanyánk – szép lesz, jó lesz minden így is! De apát nem hagyta nyugton a gondolat, hogy fa nélkül maradunk mi, gyerekek.

Szenteste napja úgy telt, ahogy máskor is szokott. Senkit se bántott a gondolat, hogy a vázában csak néhány fenyőág lesz majd. Izgatottan vártuk, hogy végre csilingeljen az angyal, és amikor meghallottuk a csengettyű hangját már mind a hárman toporogtunk a nagyszoba előtt. Végre kinyílt az ajtó, és meglepetésünkre ott állt egy valódi karácsonyfa a jól ismert, kedves díszekkel!

A csillagszórók szikráztak, és a gyertyák meg a kész beigli csodálatos illata összekeveredett.

Leírhatatlan csoda történt: mégiscsak küldött a Jézuska fenyőt! Apánk az éjjel lefűrészelte a hosszú seprű nyelét, szabályosan elrendezve furatokat csinált rajta, majd beleragasztotta a fenyőágakat… Takaros kis fát fabrikált, soha ilyen szabályosat nem láttunk. Ugráltunk örömünkben, nem is érdekelt bennünket, hogy van-e valami a fa alatt.

Apu volt abban az évben az igazi, csodatévő angyal. Semmije se volt, csak a szeretete, és ez képessé tette erre a varázslatra.

Másnapra szinte egyetlen tűlevél se maradt az ágakon, úgy kiszáradtak, mi mégis megtartottuk vízkeresztig, ahogy szokás. Ez volt a legszebb karácsonyfánk életünkben.

Már biztosan tudom, meg kellett volna állni, és felvenni azt a kis családot, hogy mielőbb haza jussanak, és ünnepelhessenek. Csodát tehettünk volna akkor. Mi lehettünk volna az ő karácsonyi angyaluk…

Húúúúú, de sajnálom, hogy nem tettük!

Vacak öregszik…

Nincs mese, a kutya mostanra tényleg naphosszat durmol, és csak estére elevenebb, amikor hazajön Péter, aki számára az Isten. Ilyenkor hajlandó még a lábához furakodva nyögdécselni is, miközben engedékenyen hagyja, hogy jól megdögönyözzük.

A mindig engedelmes, alkalmazkodó kutyánk felvett egy csomó, bosszantó új szokást, ordításba kergetve engem. Az otthonunk rendje nálunk is az én dolgom, és Vacak rendesen kibabrál velem naponta. Sétálni már nem hajlandó, de a kertbe még kimegy, hogy a dolgát elvégezze. Van ám rengeteg fű, meg zöld terület, az aszfalton élő kutyák mind kezet csókolnának érte.

De Vacak egy jellem, mindig is az volt. Úgyhogy ha elhatározta, hova, merre indul, és meddig, kizárt dolog, hogy rávegyem,  legalább a burkolt részek határát érje el, tegyen már meg mintegy nyolc vagy tíz lépésnyit… Szóval hol itt, hol ott örvendeztet meg kis csomagjaival, és mázli, ha rendben az emésztése…  Én meg anyázok, és vagy üvöltve közlöm a családdal, hogy végleg elegem van, vagy csöndes megadással hozom a felmosó vödröt is a kis műanyag zacskók mellé. Hangulat kérdése. Csak azt nem tudom, miért van az, hogy ez a dolog egyedül engem hoz ki a sodromból?!

Ha szólok valamiért, és nincs kedve hozzám, eljátssza, hogy nem hallja, és nyugodtan csinálja, amit addig. Rajong érte, hogy a pofáját beletörölje valamibe. Különösen kitüntetett darabunk egy fotel, amit az aljáig szövettel vont be a kárpitos.

Vacaaaaak nem szabaaaad! – rikácsolom ilyenkor, de ő oda se neki.  Öreg vagyok, és nem hallom – látom ilyenkor a képén. Bezzeg, ha Péter kibont a konyhában egy kockasajtot! Nem tudja olyan halkan intézni, hogy Vacak ne érkezne az ajtóba előbb, mint ahogy a műveletet befejezi.  Valahogy ezt a zajocskát mindig megneszeli…

Máskor elnézem, ahogy a kutya nagyon mélyen alszik, álmodik, és álmában mosolyog és szalad, száguld úgy, ahogy évek óta nem képes. Ilyenkor összeszorul a szívem, mert eszembe jut, mi lesz, amikor nem lesz köztünk… Tudom, hiányoznak majd a bosszantásai is.

A fotel majd új külsőt kap.

Húúúúú! De most nem jó kedvemben….

Üdvözlet a(z) Cafeblog honlapon. Ez az első bejegyzés, amelyet a Cafeblog előkészített a honlap tulajdonosának. Törölhető, tetszőlegesen szerkeszthető, és már kezdődhet is a honlap tartalommal történő feltöltésének szép és fárasztó folyamata!
Sok sikert!