Ahogy halad az idő egyre biztosabban érzem, hogy meg kellett volna állni.
Az autóból csodáltuk a tájat, a törlőlapátok alig bírták, olyan sok és sűrű hó esett. Hátul ültünk, a gyerekek kerek szemmel kukucskáltak, látszott rajtuk a fáradtság, de elaludni egyikük se tudott. December huszonnegyedike volt, már majdnem este. Alig volt autó az utakon, aki tehette, összebújva várta, hogy megszólaljon a csengő, és a csillagszórók és gyertyalángok fényében újra megtörténjen a csoda. Minket várt otthon a titokban feldíszített karácsonyfa, alatta az ajándékok Buminak és Bonzinak, és az ünnepi vacsora a sütőben. A csöndes, békés este ígérete.
Már közel jártunk a lakótelephez, amikor megláttunk egy családot. A járda szélén toporogtak arra várva, hogy a lámpa zöldre váltson. Egy pillanat alatt is látszott, régóta gyalogolnak a téli utcákon. Az asszony hátizsákkal, jobb és bal kezét két, négy-öt év körüli kisgyerek szorongatta. A férfi nyakában egy olyan hároméves forma csöppség, átölelve apja nyakát, aki egyik kezével a kicsi lábát fogta, másikkal próbált egyensúlyban tartani egy fenyőfát. Erősen fújt a szél, hordta a havat, arcukba vágta a kavargó hópihéket. Szenteste már senki nem őrzi az eladásra szánt fenyőket. Minek. Aki akarta, már megvette. Ilyenkor legfeljebb az visz magának az, aki venni nem tud. Lehet, hogy ők is egy ilyen ottmaradt kupacból emelték ki azt a fát, amivel igyekeztek valahová. Talán haza…
Gyerekkorom karácsonyai voltak életem leggyönyörűbb pillanatai. Hetekkel előbb beköltözött szívünkbe a várakozás. Érezhető volt szüleimen az igyekezet, ami bőséget csinált a semmiből, amitől palotává lett a kicsi otthon és varázslatos az ünnep. De abban az évben nagyobbak voltak a terhek és kevesebb a szerencse. Apáék számára megoldhatatlannak látszott, hogy karácsonyfánk is legyen. Mi, hárman semmit nem éreztünk meg a gondból, amivel küszködtek. Aztán szépen, lassan mégis kezdtek minket beavatni, ahogy addig is korábban. Meséikkel felismertették és elfogadtatták velünk, hogy csak néhány ágacska lesz majd a szobában fenyőfa helyett, és nem hozhatnak az angyalok semmi meglepetést nekünk. Szépen, szelíden meséltek a szegény, erdei állatokról, arról, hogyan ünnepelnek a medvék, a rókák, akiknek nincsen saját karácsonyfájuk. Megértettük a történeteiket. Nem baj, szép lesz, jó lesz így is, együtt leszünk, játszunk, énekelünk. A gyerekek bánata hamar elmúlik, könnyen meggyógyulnak a sebek.
Aztán huszonharmadikára mégiscsak került valami pénz a házhoz. De addigra mind elfogytak a fenyőfák… Abban az időben szigorú tervszerűséggel vágták ki a karácsonyfának valót, rendszerint alábecsülve a keresletet. Így aztán huszonharmadikán délután az árusok összecsukták állványaikat, és kezdték összeszedni a gallyakat is. Szenteste napjára tiszta volt az utca mindenütt. Apáék jó három órán át próbáltak valahol találni egy fenyőt, akármilyet is, de fát. Sikertelenül. Az utolsó, még nyitva tartó árusnál vettek aztán jó néhány fenyőágat, ilyet, olyat, ami lehullott, megmaradt a vásár után.
– Ha gally, hát az se baj, – mondta édesanyánk – szép lesz, jó lesz minden így is! De apát nem hagyta nyugton a gondolat, hogy fa nélkül maradunk mi, gyerekek.
Szenteste napja úgy telt, ahogy máskor is szokott. Senkit se bántott a gondolat, hogy a vázában csak néhány fenyőág lesz majd. Izgatottan vártuk, hogy végre csilingeljen az angyal, és amikor meghallottuk a csengettyű hangját már mind a hárman toporogtunk a nagyszoba előtt. Végre kinyílt az ajtó, és meglepetésünkre ott állt egy valódi karácsonyfa a jól ismert, kedves díszekkel!
A csillagszórók szikráztak, és a gyertyák meg a kész beigli csodálatos illata összekeveredett.
Leírhatatlan csoda történt: mégiscsak küldött a Jézuska fenyőt! Apánk az éjjel lefűrészelte a hosszú seprű nyelét, szabályosan elrendezve furatokat csinált rajta, majd beleragasztotta a fenyőágakat… Takaros kis fát fabrikált, soha ilyen szabályosat nem láttunk. Ugráltunk örömünkben, nem is érdekelt bennünket, hogy van-e valami a fa alatt.
Apu volt abban az évben az igazi, csodatévő angyal. Semmije se volt, csak a szeretete, és ez képessé tette erre a varázslatra.
Másnapra szinte egyetlen tűlevél se maradt az ágakon, úgy kiszáradtak, mi mégis megtartottuk vízkeresztig, ahogy szokás. Ez volt a legszebb karácsonyfánk életünkben.
Már biztosan tudom, meg kellett volna állni, és felvenni azt a kis családot, hogy mielőbb haza jussanak, és ünnepelhessenek. Csodát tehettünk volna akkor. Mi lehettünk volna az ő karácsonyi angyaluk…
Húúúúú, de sajnálom, hogy nem tettük!
