|
Nem tudom, lehet, hogy totál analfabéta vagyok a technika vívmányaihoz…
Megtalált egy gyerekkori (Istenem, negyven egynéhány évvel ezelőtt volt..) barátnőm. A drága lélek vidéken lakik a családjával. Három felnőtt gyerek, ugyanannyi unoka, férj és a hozzájuk tartozó tennivalók. Ő a logisztikai bázis testüknek, lelküknek. Szóval újból felépíteni a kapcsolatot csak az interneten volt elképzelhető. Vad levelezésbe fogtunk hát, de mindketten a sikoltozós gépíró fajtából valók vagyunk… Igen, akik felsikoltanak, amikor egy-egy betűt megtalálnak a billentyűzeten. Az idő kevés, a mondanivaló pedig sok volt.
Beszélgetni kéne! Telefon? No nem, nyugdíjasok vagyunk mindketten! Modern időket élünk, jöjjön hát a skype! Ott látjuk is, halljuk is egymást! Hurrá! Lelkes hangulatban előrángattam a fiam kiselejtezett fejhallgatóját, rajta a mikrofonnal, a monitoron meg ott maradt (szintén tőle) a kamera. A programot is még a gyerekem telepítette, sőt, egyszer kreált nekem skype nevet, és bölcs előrelátással megjegyeztette a jelszavamat a géppel… Talán akkor már látszott rajtam valami…
Na, megvan minden! De aztán csak álltam, és néztem a madzagokat, hova a bánatba kell ezeket dugni?… Találtam két alkalmasnak tűnő bemenetet a gép hátsó felén (jelzem, nem volt egyszerű kirángatni a masinát a helyéről, és felfedezni, melyik alakzat a nyerő…), és sutty, akár dumálhatunk is! És csoda! Láttam a barátnőmet, láttam, hogy beszél, de semmi hang nem jött át! Micsoda? Mit mondasz? Bakker, hát semmit se hallok! Elő a méregdrága telefonnal! Te, nálad hova van bedugva a mikrofon? Nem oda? Megpróbálom a másik lukat! Jó? Semmi? Hogy a csudába kell ezt? Itt nincs több luk! Ja, hogy cseréljem meg a mikrofont és a fülest? Fordítva kell bedugdosni?
És így tovább hosszú percekig… Mókás, nem?
Na, azóta is így dumálunk: a skype segítségével látom őt, a telefonon meg hallom…
De a barátság épül!
Húúúúú, a technika csodákra képes!
|
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: